Amióta az eszemet tudom, történeteket találok ki, és önelemzek. Gyerekként, amíg nem tudtam írni, folyton, általában zenehallgatás közben, egész filemket raktam össze a fejemben. Talán mások ezt álmodozásnak hívnák, de ez sokkal több volt ennél. Elképzeltem magamat a jövőben, vagy bizonyos helyzetekben. Aztán ahogy az íráskészség birtokába jutottam, jöttek a naplók és novella vagy regény kezdemények….volt amelyeket ki is nyomtattam magamnak. Elég komolyan tudtam venni őket. Alap személyiségjegyemé vált az írásban való közlés. Volt, hogy csak papírfecnikre firkáltam fel gyorsan gondolatokat, volt, hogy levelet írtam, egy idő után ez ismertetőjegyemmé is vált: minden barátnőm kapott tőlem egy kis személyes írást szülinapokra stb. Emlékszem arra a percre is, amikor eldöntöttem, hogy naplót fogok írni. Mamám szobájában ültem és jó szokásomhoz híven kutakodtam a dolgai között. Faltam a könyveket és miután kivégeztem az otthoni repertoárt, következtek a nagyszülők gyűjteményei. Aztán ráakadtam mama nagy, fekete, bőrkötéses füzetére, amit ő a könyveléshez használt, de sok üres lap maradt benne. Olyan volt, mint egy igazi kis könyv. Egy könyv, amit nekem kell megtölteni tartalommal. Onnantól beindult a gépezet. Persze Isten ments, hogy  bárki olvassa ezeket a sorokat, habár én legbelül arra készültem, ha majd én nem leszek, mások megtalálják ezt, és így rekonstruálhatják az akkori kort. Nem mintha bárki egy kiskamasz életén keresztül szeretne képet kapni az adott korról. Igyekeztem a saját vekengéseimen kívül a világ, az általam látott világ történéseit is megörökíteni, legyen szó a 2004-es cunamiról vagy a 2006-os magyarországi tüntetésekről. Aztán ahogy nőttem és egyre inkább érdekelt a magam kis lelkivilága, úgy lett a naplóból terápiás eszköz. Nagyjából 9 éves korom óta vagyok pánikbeteg, erről kisebb koromban is teszek említést, de akkor még kevésbé tudatosan. Aztán jönnek az igazán mélypontok és ezzel együtt megnémulok. Amikor anya elolvassa a naplómat, betör a személyes szférámba, évekig nem írók semmit. Úgy éreztem megloptak, elvettek valamit, valamit, ami csakis az enyém volt.

De ha valamibe igazán beleszeretsz, azt nem lehet kikapcsolni, így aztán hol hobbiként, hol komolyabb szándékként, de megmarad az írás. Gimiben diákújságírás, majd egyre több fórumon és egyre komolyabban kezdem érezni: ez az én utam. Megismerkedek egy újságíróval 16 évesen, aki azóta az egyik legfontosabb személlyé nőtte ki magát, pontosabban inkább nőtte bele magát az életembe, és akinek nagyon nagy részben köszönhetem azt, aki ma vagyok. Már ha ez jó persze. Szóval a vele való találkozás, a pályára irányítás azt hiszem végleg eldöntötte a sorsomat. Innen nem volt megállás Budapestig, a kommunikáció és médiatudomány szakig, majd ilyen -olyan médiumokig.

Igazából, amiért ezt az egészet elindítottam az egy hosszas folyamat szüleménye. 25 évesen nehéz lenne nagy tapasztalatról írni, mégis úgy érzem, azért elég sok olyan dolog volt és van az életemben, ami ki kívánkozik. Szóval az elmúlt időszak úgy hozta, hogy rájöttem elkanyarodtam megint attól a pályától, attól a közlési módszertől, ami én magam vagyok: az írástól. Csak mert nem lettem tőle milliomos(még), és mert azt hittem nem vagyok elég jó benne. Persze simán benne van a pakliban, hogy ez igaz. És akkor mi van? 4 éves nehéz kapcsolatom ért véget nem olyan régen és a már említette nagymama, aki közvetett módon ugyan, de az írás felé terelt elsőként, távozott az élők sorából. Egy olyan élethelyzetbe kerültem tehát, ahol újra kellett definiálnom sok mindent, köztük magamat is. Ehhez pedig az örökös eszköz az írás számomra. Az elkövetkezendő időszakot erre az újra definiáló, önismereti játékra szánom, ehhez pedig szükségem van egy új fekete naplóra. Csak ez most digitális.

Hát, lássuk, mi van bennem.