Miközben elég részegen botladozott a fiú mellett hazafelé, barátnői intelmei visszhangzottak a fejében: ne feküdj le vele elsőre. Mert olyat nem illik, ugye? Ő is így gondolta, meg hát ezt tanítják a lányoknak: ha az első randin lefekszel vele, nem fog komolyan venni! A szex mindig is meghatározó dolog volt Annánál és elég hamar túl szokott lenni rajta. Nem, nem volt kurva, ahogy illetni szokták a társadalom szerint könnyelmű lányokat, de volt, hogy elvitte a hév, a lendület. És sokszor érezte azt, ezt kell tennie, ha meg akarja tartani a srácot. Miközben a fiú lakása felé tartottak, ahol tudta, hogy le fog vele feküdni és azt is tudta, hogy erről hazudni fog majd másnap reggel a barátnőinek, eszébe jutott a gimis szerelme.

Utólag visszagondolva nem is biztos, hogy igazi szerelem volt ez, inkább elsöprő vágy, az első igazán mindent elsöprő vágy, amit egy fiú iránt érzett. Egész korán lett igazán nőies nő Anna, és nem csak olyan értelemben, hogy volt melle és szép volt az alakja, hanem olyan belülről jövő, mélyreható módon, amit ezer kilóméterről megérez egy férfi. Sokáig ő nem is volt tudatában az erejének, és kényelmetlenül érintették gyermeki lelkét a férfiak éhes pillantásai. Ennél a fiúnál volt először, hogy félig meddig tudatosan használta ezt a képességét. Ahogy belépett a tanterembe, tudta, hogy ő kell neki és meg is fogja szerezni. Az sem érdekelte, hogy barátnője van. Végül is szépen lassan elcsábította a fiút. Hideg téli este volt, amikor megtudta, hogy végre elhagyta a lányt és ettől borzasztóan megijedt: minden, amit hónapok óta akart, most ott volt. Aztán mire észbe kapott, semmi másról nem szólt az egész, mint, hogy titokban szexeltek egymással, amíg az anyja nem volt otthon. És a hangsúly mindig a titkon volt. Először azért, mert nem akarta megbántani a volt barátnőjét, aztán mert, hogy osztálytársak, végül az volt a kifogás, hogy nem akar még új kapcsolatot. De Anna egy idő után pontosan tudta a választ: VELE nem akar kapcsolatot. Több év távlatából, ha visszagondolt rá, mindig a szégyenérzet jutott az eszébe, hogy ez a fiú szégyellte őt, ő pedig szégyellte magát, mert nem volt más, mint eszköz, és mert elhitte, nem elég jó ahhoz, hogy több legyen ennél. Mire a fiú rájött, hogy mit is jelent neki a lány, persze már késő volt, és végzetes sebeket ejtett Anna lelkén. Onnantól a szexen keresztül kommunikált, és ha valaki nem akarta vele egy nap ötször csinálni, biztos volt benne, hogy már nem szereti. Eszébe jutott az utolsó este, amikor lefeküdt ezzel a sráccal. A próbatermükben voltak és elképesztőt szexeltek, ahogy mindig. Hihetetlen, hogy valaki, aki az élet minden más területén zárkózottá, önmarcangolóvá tette őt, és elhitette, hogy nem elég jó, a testiségben annyira felszabadította, mint azelőtt senki (nem mintha alig 18 évesen sok tapasztalata lett volna) . Annyira elementáris és belülről jövő érzés volt, hogy a végén semmi mást nem tudott, csak zokogni és akkor minden kijött belőle. Csak azt akarta, hogy szeresse, és ha nem tudja, akkor engedje el. A fiú néma csendben ült a zokogó meztelen lány mellett, egy szó sem jött ki a száján, csak, hogy rendben. A lány felöltözött, majd ziláltan kitámolygott az utcára és maga sem tudja hogyan, de hazament és soha többé nem feküdt le ezzel a sráccal akkor sem, amikor nagyon akart volna. Kiszakadt egy olyan mélyre temetett seb és fájdalom, ami örökre megakadályozta ebben.

Miután nagy nehezen haza keveredtek Tamással és ismeretlen módon felmásztak a galériára, megpróbáltak lefeküdni egymással. Nincs rosszabb dolog, mint amikor valakik MEGPRÓBÁLNAk szexelni, kívülről a sérült állatok üzekedéséhez lehet hasonlítani. Szóval bár akaratán kívül, de végül tartotta magát ahhoz, amit megígért a barátnőinek és nem feküdt le a fiúval. Másnap reggel az ágyban, ahogy egymás mellett feküdtek, kezdett Annának felsejleni minden a múlt éjszakáról és cikázni kezdtek a gondolatai: a gimis szerelem fájdalma és Kata töredelmes vallomása, hogy az az egy baj van Tamással, hogy két hétnél sokkal többet nem tud meglenni egy lány mellett. Anna mérges volt, hogy miért pont akkor mondta el ezt a fiúról, amikor már pontosan tudta, hogy akarja őt. Szóval életében először Anna, ahogy ezeket az eseményeket felidézte, úgy döntött, ki mondja azt, amit gondol, és amitől minden női magazin óva int: én nem akarok CSAK egy lány lenni, én A lány akarok lenni. Tamás meglepetten pislogott mellette, majd ennyit mondott: rendben.

És így is lett. Egy ideig.

Fáradtan bámult ki a villamos ablakán a lány. Kint már csípős őszi este. „Milyen nehéz gyerekeket tanítani”-gondolta. „Vajon velem is ilyen nehéz volt? Egy perc alatt leszívnak.” Anna egy barátnőjének köszönhetően került a tánccsapatba és elég hamar lett saját csoportja. Édes kiskamaszok. Vagyis néha édesek…de van, hogy sikítva menekülne ki tőlük. Ő is alig múlt 21. Saját magát se veszi komolyan, hát még ők. Ahogy így morfondírozott magában, meglátta a körúton Bálintot. Egy lánnyal. Szőke. Nem is szerette soha a szőkéket. Hirtelen erős késszúrást érez a gyomrában, aztán izzadni kezd. Miért kellett pont most kinéznie? 2 éve epekedik ezután a srác után, amolyan igazi se veled, se nélküled kapcsolat ez. Akármit csinált, akármivel próbálkozott, nem akart múlni a vágyakozása iránta. Aztán eszébe jutott, ma lesz Kata születésnapja. Egész eddig semmi kedve nem volt, de ez a jelent most kinyitotta a szemét. Miért vekengjen ő egyedül otthon, amikor ez a seggfej meg itt mindenféle nőcskékkel kocsmázik. Amúgy is, Kata mutatott neki valami fiút, aki állítólag elképesztően illik hozzá. Na, mondjuk az előzőre is azt mondta, aztán élete legkínosabb duplarandiját élhette át. Hú, de mérges volt. Még ha tudta volna, hogy randira megy. De nem. Végül is ügyesen intézte. Emlékszik, ahogy a kertmoziban a srác málnafagyit hozott neki, ő pedig olyan gyilkos tekintettél nézett hátra a mögötte szurkoló barátnőjére és a pasijára, hogy egyből kevésbé olvadt az a kurva fagylalt. A sráccal egész este borzalmas hűvös és kimért volt. Nem akart ő szemét lenni, de annyira nem akart ott és akkor vele lenni. Aztán amikor a második randira is elhívta a fiú, érezte, hogy nem volt elég hűvös. Így kedvesen ugyan, de elmondta, BARÁTKÉNT semmi akadálya egy újabb találkozónak. Persze a fiú kiakadt és egyből hülyjepicsajégkirélynő lett belőle, aki amúgy is tökre fura. Azt már csak halkan és ártatlanul kérdezte meg, ha olyan fura, ugyan miért akar vele találkozni. Hát mert az izgalmas is lehet, jött rá az egyértelmű válasz. Szóval, ha elmész valakivel első szóra, akkor is hülyepicsa leszel, és ha őszintén megmondod, hogy nem akarsz semmit, akkor is. Nincs jó válasz.

No, nem baj, ez a fiú, Tamás, olyan másnak tűnik, egy próbát megér. Nem akarta túlspilázni a dolgot, de amikor megérkeztek a helyre, egyből fürkészni kezdte a tömeget, hol lehet a lelkitársa. Egy fekete-fehér képet látott róla egyedül,  így nehéz lesz kiszúrni őt. Fura lenne, ha most is fekete-fehér lenne, fut át az agyán a gondolat, amin magában jól elkuncog és rájön, miért gondolta az előző srác furának. Szóval ezerrel pásztázza a tömeget, miközben kurva laza akar lenni és úgy tesz, mintha figyelne arra, amit a barátnői mondanak. Ott van. Ott ül, és színes. Olyan pillanat volt, mint a filmekben, amikor elhomályosodik a kép és hirtelen nincs ott más, csak az a bizonyos személy. Később, amikor már együtt éltek is pontosan fel tudta idézni ezt a pillanatot és érzést. Érdekes, amikor több év elteltével, miközben már a mindennapjaid részévé válik a másik, szinte a szoba hozzátartozó elemévé, mennyivel másképp, szinte idegenként idézi fel az ember az első találkozást a jól megszokott személlyel. Mintha nem is ő lenne, hiszen akkor nem volt más, mint az első benyomás és, amit képzeltél hozzá tele reményekkel. Szóval ott állt a füstös kocsmában és kiszúrta a srácot. Amikor az asztalukhoz közeledtek, elég erőteljesen a barátnője tudtára adta, bizony ő ül Tamás mellé. Persze elég sokáig nem beszéltek egymással, aztán egyszer csak felé fordult a fiú, azokkal a nagy, zöld szemeivel.

Onnantól nem volt megállás.

Amióta az eszemet tudom, történeteket találok ki, és önelemzek. Gyerekként, amíg nem tudtam írni, folyton, általában zenehallgatás közben, egész filemket raktam össze a fejemben. Talán mások ezt álmodozásnak hívnák, de ez sokkal több volt ennél. Elképzeltem magamat a jövőben, vagy bizonyos helyzetekben. Aztán ahogy az íráskészség birtokába jutottam, jöttek a naplók és novella vagy regény kezdemények….volt amelyeket ki is nyomtattam magamnak. Elég komolyan tudtam venni őket. Alap személyiségjegyemé vált az írásban való közlés. Volt, hogy csak papírfecnikre firkáltam fel gyorsan gondolatokat, volt, hogy levelet írtam, egy idő után ez ismertetőjegyemmé is vált: minden barátnőm kapott tőlem egy kis személyes írást szülinapokra stb. Emlékszem arra a percre is, amikor eldöntöttem, hogy naplót fogok írni. Mamám szobájában ültem és jó szokásomhoz híven kutakodtam a dolgai között. Faltam a könyveket és miután kivégeztem az otthoni repertoárt, következtek a nagyszülők gyűjteményei. Aztán ráakadtam mama nagy, fekete, bőrkötéses füzetére, amit ő a könyveléshez használt, de sok üres lap maradt benne. Olyan volt, mint egy igazi kis könyv. Egy könyv, amit nekem kell megtölteni tartalommal. Onnantól beindult a gépezet. Persze Isten ments, hogy  bárki olvassa ezeket a sorokat, habár én legbelül arra készültem, ha majd én nem leszek, mások megtalálják ezt, és így rekonstruálhatják az akkori kort. Nem mintha bárki egy kiskamasz életén keresztül szeretne képet kapni az adott korról. Igyekeztem a saját vekengéseimen kívül a világ, az általam látott világ történéseit is megörökíteni, legyen szó a 2004-es cunamiról vagy a 2006-os magyarországi tüntetésekről. Aztán ahogy nőttem és egyre inkább érdekelt a magam kis lelkivilága, úgy lett a naplóból terápiás eszköz. Nagyjából 9 éves korom óta vagyok pánikbeteg, erről kisebb koromban is teszek említést, de akkor még kevésbé tudatosan. Aztán jönnek az igazán mélypontok és ezzel együtt megnémulok. Amikor anya elolvassa a naplómat, betör a személyes szférámba, évekig nem írók semmit. Úgy éreztem megloptak, elvettek valamit, valamit, ami csakis az enyém volt.

De ha valamibe igazán beleszeretsz, azt nem lehet kikapcsolni, így aztán hol hobbiként, hol komolyabb szándékként, de megmarad az írás. Gimiben diákújságírás, majd egyre több fórumon és egyre komolyabban kezdem érezni: ez az én utam. Megismerkedek egy újságíróval 16 évesen, aki azóta az egyik legfontosabb személlyé nőtte ki magát, pontosabban inkább nőtte bele magát az életembe, és akinek nagyon nagy részben köszönhetem azt, aki ma vagyok. Már ha ez jó persze. Szóval a vele való találkozás, a pályára irányítás azt hiszem végleg eldöntötte a sorsomat. Innen nem volt megállás Budapestig, a kommunikáció és médiatudomány szakig, majd ilyen -olyan médiumokig.

Igazából, amiért ezt az egészet elindítottam az egy hosszas folyamat szüleménye. 25 évesen nehéz lenne nagy tapasztalatról írni, mégis úgy érzem, azért elég sok olyan dolog volt és van az életemben, ami ki kívánkozik. Szóval az elmúlt időszak úgy hozta, hogy rájöttem elkanyarodtam megint attól a pályától, attól a közlési módszertől, ami én magam vagyok: az írástól. Csak mert nem lettem tőle milliomos(még), és mert azt hittem nem vagyok elég jó benne. Persze simán benne van a pakliban, hogy ez igaz. És akkor mi van? 4 éves nehéz kapcsolatom ért véget nem olyan régen és a már említette nagymama, aki közvetett módon ugyan, de az írás felé terelt elsőként, távozott az élők sorából. Egy olyan élethelyzetbe kerültem tehát, ahol újra kellett definiálnom sok mindent, köztük magamat is. Ehhez pedig az örökös eszköz az írás számomra. Az elkövetkezendő időszakot erre az újra definiáló, önismereti játékra szánom, ehhez pedig szükségem van egy új fekete naplóra. Csak ez most digitális.

Hát, lássuk, mi van bennem.